testelhagyás..

Előző blogom apropóján, az “odaát”-ról jutott eszembe..
Még édesapám mesélte a szívműtétje során történt eseményeket. Nem volt hívő ember. Materialista gondolkodás jellemezte.Optimista, vicces ember hírében állt.
Nagy műtétről lévén szó, a légzését és a vérkeringését is gépekre kötötték. A több órás műtét után felébredve beszámolt a műtőasztalon történtekről. Az orvosok nem akarták elhinni, amikor sorolta, hogy melyik orvos mit mondott, mit csinált, amíg ő gépeken keringetve aludt… Nekünk is elmesélte, hogy felülről látta magát, mintha a plafonon lebegne és onnan nézné az eseményeket. Utólag nagyon csodálkozott, nem értette, hogy hogyan lehetséges ez. Ez még a nyolcvanas évek elején zajlott! Akkor még nem volt “divat” a testelhagyás. Ilyenekről még nem nagyon lehetett olvasni sem.
Nemrégiben egy műtéten estem át. Kisebb beavatkozás volt mint apámé anno. Viszont a műtét jellegénél fogva altatásban végezték. A fent leírtakon “felbuzdulva” gondoltam: na, itt az alkalom. Hátha sikerül megtapasztalnom a testelhagyás élményét. Nem akartam én meghalni, csak kíváncsi voltam az élményre. Csak egy-két percre akartam átélni.. Beadták a “vicces” injekciót. Lazultam… Rátettek a műtőasztalra és már szúrták is be a koktélt. Amíg eszemnél voltam, fohászkodtam, hogy csak egy kicsit hadd…..”elaludtam”. Majd a kórházi ágyamon ébresztgettek… nem akartam felébredni.. csak még egy kicsit.. nem, ébresztő… magamhoz tértem. Pedig olyan jó volt nem agyalni, lazulni egy kicsit… Sajnálattal állapítottam meg, hogy nem volt testelhagyás élményem… kár… az égiek nem akarták hogy átéljem. Pedig jó lett volna!! Még nem adtam fel: lehet, hogy egy más technikával majd sikerül..
Páromnak utólag elmeséltem, mire készültem, ill. mit szerettem volna.. lazán lehülyézett… aztán frászt kapott… kicsit később megnyugodott. Hiszen itt vagyok…